Szále László: Tóth Ernő -Tóth Kristóf kiállításának  megnyitója

a Szoboszlai Galériában

Tóth Ernő -Tóth Kristóf kiállítása Szolnok

Hölgyeim és Uraim,

Különleges kiállítás ez: apa és fia közös tárlatát látjuk, tíz-tíz festményt és szobrot. Nem sok, de nem is kevés. Mondják, aki egy Bach zenét hall, mindent tudhat Bachról, és a világmindenségről is, legalábbis, amit érdemes tudni. Ez érvényes a kiforrott Tóth Ernő művészetére is: a látásmód, festésmód, stílus, világszemlélet, attitűd ugyanaz, persze mindez a témákhatalmas gazdagságában előadva. Kristóf még pályája elején van, keresi magát, de már nála is látszanaka saját világ kialakításának és belakásának festői-szobrászi gesztusai.

A magánéleti dolgokat a művészetben másodlagosnak vélem. A lényeget illetően mindegy, hogy ez a két szuverén művész egyiknek az apja, másiknak a fia. Mégse menjünk el mellette szó nélkül, hiszen a biológiainál sokkal több közük van egymáshoz. Nem tudom, lehet-e örökölni bármit is, de meglepne, ha nem lehetne. Kristóf egész gyerekkorában a természettudományok, főleg a zoológia, a biológia iránt érdeklődött, ilyen irányú tanulmányokat is kezdett az egyetemen. Művész szülei ezt az irányválasztást örömmel vagy bánattal, de tudomásul vették, s támogatták. Aztán egyszer történt valami. Kristóf mégis a képzőművészet felé fordult. Édesapja mindent megtanított neki, mit csak tanítani lehet, de ez aligha lehetett volna elég, ha Kristófban eleve nem lett volna ott a tehetség magja, amit önmagában akkor megtalált, s aztán már csak nevelgetni-növelgetni kellett az otthoni mester és az iskolai mesterek segítségével.

Vannak példák a művészettörténetben művészcsaládokra, apák fiúk, testvérek együttes jelenlétére, de nem nagyon sok. Az idősebb és ifjabb Bruegel, a Van Eyck testvérek, a Dürer család, a Ferenczy család jut hirtelen eszembe. Minden esetben láthatjuk a merítés és a tagadás különös új minőséggé való összeolvadását. Az utánzó hódolatnak és a meghaladás vágyának sokszor nem is tudatos gesztusait. Csak néhány különösen szembetűnő elemet sorolok. Szobraik egy tőről fakadnak, mégis mennyire mások. Ernő figurái göcsörtösek, Kristófé tükörsimák. Mintha az egyik nagyon közelről, a másik nagyon távolról nézné a figurát. Arcunk, bőrünk premier plánban olyan, mint ha kráterek, hasadékok borítanák, távolról simák, mint a bársony. De nem az a fontos, honnan nézik, hanem, hogy miért nézik. Kristóf a test beszédét, Ernő a lélek beszédét figyeli. Ő az alak veséjében kutat, s a jellem belső tulajdonságait gyúrja a mozdulatokba, göcsörtökbe. Kristófot inkább a mozgás dinamikája, szépsége érdekli, a honnan hova – ugrásban, rohanásban, száguldásban elbeszélve. Hogy a Kristóf féle síkozás, tagadása-e Ernő göcsörtjeinek, nem tudom. Kétségtelen: egyikben ott a letisztult véglegesség, a másikban kap esélyt a véletlen, az esetlegesség is. Ahogy az életben van: vágyunk a bizonyosságra, miközben sorsunk, életünk tele van véletlenszerű vagy annak látszó elemekkel. Ernő elfogadja a tökéletlenségnek ezt a fátumát, sőt fölnagyítja, de nem tragikusan, hanem fanyar humorral, megbocsátó kajánsággal vagyis ellentmondásaiban, groteszkségében. Kristóf egy másik abszurditást kísért. A test a mozgás „szerve”, mégis minden szobor – a mobilokat kivéve – mozdulatlan és élettelen. Ernő életre akarja kelteni, Kristóf mozgásba akarja hozni. Táncoló, futó, lovagoló, diszkoszt vető szobrokat már láttunk, de éppen vízbe ugró úszókat én még soha. Kristófé bátor, eredeti művészi gesztus: azt a pillanatot megragadni, amikor apattanásig feszült, versengő testek a rajtkőről elugorva épp elérik a víz felszínét. Amely itt szükségképpen a posztamens fekete márványa. Óhatatlanul eszünkbe jut a vicc: szent ég, mi van, ha nincs víz a medencében.

De elszáll a léha gondolat – ez a szobrászilag kimerevített pillanat olyan sűrű, erős, hogy nem számít, mi volt előtte, mi lesz utána. A diszkobolosznál sem számít, meddig repül a korong.

Sok közös témájuk van. Mindketten megmintázták a brémai muzsikusokat. Kristóf meg is festette, térben is, síkban is keresia dimenziók érvényességi körét. Hiszen a képzelet világában nincs dimenzió, vagy akár több is lehet, mint három. A mesében minden lehetséges. Az elűzött, árva vándorló állatok úgy győzik le a gonosz zsiványokat, hogy azok félelmetes ellenségnek képzelik őket. Kakas uramék rémületükben halálra rémítik őket. Miért ne képzelhetnénk, hogy ez a gyönyörű szamár, kutya, macska, kakas gúla Brémában tényleg zenekart alapít.

Mindketten nagyon szeretik az ellentéteket. Ernő balerinájának teste göcsörtös, csúnyácska, a táncmozdulata viszont gyönyörűséges. Kristóf tevéjének a teste szép, a mozdulata suta. De még ez se egészen igaz, hiszen, szinte látjuk, a suta mozdulatok hogy’ állnak össze gyönyörű hullámzó vonulássá. Ernő hegedűsén minden groteszk, a test is, a mozdulat is, de a zene, amit játszik, az szép, és biztosan vidám.Ilyen a kerekes kecske is – egy művész szoborba rejtett szójátéka. Hogy a néző fedezze fel – büszke mosollyal. Nemcsak a szójáték, a mű is a nézőben készül el, mert a saját képzeletével gazdagítja élménnyé.

Van két különös szembenézős szobor is. Kristóf két kaméleonja harcban áll. Egyik alulról fölfele tör, a másik védi pozícióját. Az összecsapás előtti utolsó pillanatot látjuk: miért te vagy fönt, lendülne az egyik. Coki, ez az én helyem, így a másik. Az emberi forradalmak is így kezdődnek. A lentiek fölfele törnek, s a föntiek ezt nem akarják. Ki győz, nem tudjuk. Ernő szembe nézői egy kutya és egy ember. Itt látjuk, kigyőzne. De a kutya szeme szelíd, mintha azt kérdené, mit szeretnél, kisgazdám. Ha így lenne, giccs lenne, mint a HisMaster’sVoice, de a méretek egy groteszk csavart hoznak: a kutya hatalmas, a gazda kicsi. Nem arról van szó, hogy ma már sokszor a gazda szolgálja a kutyáját? Vagy, hogy félni kell a nagykutyáktól, akkor is, ha nem kutyák? Szabad a gazda…

A vörös postakocsi is megihlette mindkettőjüket. Kristóf is szereti a régi delizsánszokat, de inkább a mai autócsodák vonzzák, egészen a versenykocsikig. Kristófot a kocsikban a mozgás, a dinamika képi megjelenítése izgatja, Ernőt az, hova megy velük a gazdájuk. Ernőnek egyik alaptémája, a postakocsi, természetesen a Don Quijoték, bohócok, repülő halak, hegedülő kecskekirályok, kalapos dámák mellett. Az itt látható festményen az eltűnő idő nyomában jár. Akárcsak Proust és Krúdy. A postakocsi hátul fölül van, mint egy szimbólum, mint egy nem múló emlék. A jelen élet az előtérben zajlik, biciklistával, vonuló hölgyekkel.Tehát két idő van a képen. A szobor hintójában is Krúdy-Szindbád ül, olyan, mint Huszárik filmjének utolsó jelenetében, amikor a haldokló (halott) Szindbádot viszi a lova valahonnan, valahova. Otthontalanul. Krúdy múltsiratása sosem puszta nosztalgia. Az ő múltja félmúlt inkább, amely belelóg a jelenbe. Tóth Ernőt sem a múlt érdekli, hanem az időtlen, vagy inkább múltat-jelent-jövőt magában foglaló jelen. Ez rendkívül modern gondolat.Azt tudjuk rég, hogy a múlt hat a jelenre. De a legutóbbi időkig azt hittük, a jelentől tényleg élesen el van zárva a jövő. Hisz, nem tudtuk, mit hoz. Ma már nincs éles határ, a jövő is belelóg a jelenbe. Hiszen a modern technika jóvoltából tudjuk, milyen idő lesz holnap, lesz-e földrengés, és sok minden más jövőbeli esemény előre kiszámítható. Ernőt minden szabadság izgatja, de az időben való mozgás különösen. Nézzék Krúdy-Szindbád gebéjét. Visszanéz. Mintha - mint Ady versében- azt kérdezné: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr. Tudjuk, mi lett, s tudja a ló is, Szindbád életéből mi lett, s hogy az utolsó út – a mienk is – hova vezet.

Emblematikus mű Kristóf holdsarlón ülő baglya. Óhatatlanul eszünkbe jut Weöres holdbéli csónakosa, és Edgar Poe baljós éjféltáji madara. Nála a holló a végzet hírnöke, Kristófnál a holdon ülő bölcs bagoly inkább egy csöndes nyugodt éjszakát ígér, amelyben a lármás világ embere megnyugodhat, s magába nézhet: ki vagyok, hol vagyok, mivégre vagyok.

Ernő összegző műve ……….. olyan, mint egy életfa. Vagy családfa. Az élő világ családfája. Az Ernő féle lénydemokrácia emblematikus összefoglalása. Rokonok vagyunk, és egyenlők vagyunk növények, állatok, emberek,repülő halak, hegedülő kecskék, emberszerű állatok, állatszerű emberek – egy vesztébe rohanó világban.

Összegezve azt mondhatom: Ernő műveiben több a van, Kristóféban több a lesz. Ez így a teljesség: mindig a jelenben élünk, s mindig a jövő felé megyünk – míg meg nem halunk.

Adóztunk a kiállítási hagyománynak, hogy a sugalló, sugárzó, de néma művek és a közönség ünnepi találkozóján valami szöveg is legyen. Fölösleges, de így szokás.De most már jöjjön a lényeg: az alkotások és közönség: szemtől szemben. Vagy: műtől – lélekig. Ehhez nem kell duma: csak nyitott szem és nyitott lélek.

Így induljanak körbe. Köszönöm.