dr. Kertész Róbert

Szoboszlai Galéria/Tavaszi mustra 2015. április 7.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

A tegnapot, húsvét hétfőt a párommal édesanyámnál, Szentesen töltöttük. Estefelé kezdett borulni az ég, de amikor hazafelé autóztunk Szolnokra, a vörösen izzó Nap váratlanul kitekintett a felhők alól. A horizont széléről sugaraival utoljára még végigpásztázta a tiszaföldvári és marfűi határt, hogy aztán – egy időre – átadja a helyét a szürkületnek, majd a teljes sötétségnek. A különleges fényviszonyok miatt felejthetetlen kép tárult elénk – a párom meg is jegyezte, hogy azért az útról se feledkezzem meg, hiszen én vezetek. Miközben gyönyörködtem ebben, az otthonunkban található egyik festmény jutott eszembe, az Alkonyi mező, amelyet Fazekas Magdolna készített. Főként reggelente, miután felébredek, gyakran időzöm ennél a képnél. Mágikus hatása van: úgy érzem feltölt, erőt ad. Minden részletét ismerem, és talán ez az a festmény, amit a legtöbbször láttam. Gondolataimban innen egy másik, csaknem 10 évvel ezelőtti út egyik momentuma idéződött fel, amikor Fazekas Magdolnával és Irás Mátyással Simontornyáról, Meggyes László kiállításának megnyitójáról utaztunk vissza Szolnokra. Tiszajenő közelében a Nap hasonló látvánnyal kápráztatott el bennünket.

Bizonyos vagyok benne, hogy a jelen kiállításon résztvevők többségének, ha nem egészének tarsolyában lapulnak ilyen, vagy ehhez hasonló vizuális élmények. És akkor még csupán a tájképeket érintettük, nem beszéltünk a csendéletekről, enteriőrökről, portrékról stb. Újabb és újabb megerősítést kap tehát az a régóta ismert tétel, amely a képzőművészet örökkévalóságát, halhatatlanságát exponálja. Amennyiben ez nem így lenne, akkor a 19. század közepétől, amióta feltalálták a fénykép, pontosabban a dagerrotípia készítését, nem készülnének például portrék. A művészet az egyes témákat ugyanis nemcsak a maguk valójában képes megörökíti, hanem olyan többlettel képes gazdagítani, amely a figyelmes nézőben kinyithat egy belső kaput és megajándékozhatja a mélyebb átélés élményével. A művészet jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, ha belegondolnunk abba, milyen lenne manapság Szolnok a művésztelep nélkül.

Ma délelőtt, a Szoboszlai Galéria Tavaszi mustra elnevezésű kiállítás megnyitójára rendezve gondolataimat, eszembe jutott, hogy alig több mint 100–110 esztendővel ezelőtt mennyire más volt még a világ. A tudomány és a művészet egyaránt virágzott. Ezen progresszív áramlatoknak köszönhetően került megalapításra például a Szolnoki Művésztelep is. Hivatásomból fakadóan a régészetben eltöltött 25 év jelentős részét a képzőművészet és az építészettörténet régebbi „csodáinak” tanulmányozásával töltöttem. Az elmúlt hetekben például egy honfoglaló női sír palmetta díszítésű hajkorongjait tanulmányoztam alaposabban, ám cikket írok Szolnok 1.000 esztendős ispáni várának építéséről, középkori templomairól. Néhány napja pedig egy őskoros konferencián vettem részt a Miskolci Egyetemen, ahol a Tiszapüspöki határában tavaly feltárt 8.000 éves újkőkori lelőhely településszerkezetéről és egyik lakóházáról tártam a szakma elé eredményeimet. Kérdés persze, hogy ezekből az apró szegmensekből összeáll-e majd valaha olyan konklúzió, amely a filozófia számára is adaptálható lesz.

Szoboszlai Zsolt két éve, 2013 kora tavaszán nyitotta meg galériáját. Bevallom, az elején kissé szkeptikus voltam. Lehet-e létjogosultsága, hiszen Szolnokon meglehetősen szűk az a réteg, amely megengedheti magának, hogy eredeti képzőművészeti alkotásokat vásároljon. Az eddig eltelt idő Zsoltot igazolta. Imponáló, hogy eddig már 16 kiállítást rendezett. Jó néhány szolnoki és országosan elismert művész kapott itt bemutatkozási lehetőséget, emellett számos műalkotás talált új gazdára. A művészet ugyanis korábban sem prosperálhatott megrendelők és mecénások nélkül. Az alkotásokban tehát nemcsak gyönyörködni tudunk, hanem – anyagi lehetőségeink korlátain belül – azokat meg is lehet vásárolni. A Szoboszlai Galéria egy olyan vállalkozás, ahol a befolyt összeg jelentős része magukhoz a művészekhez kerül.

Végül az sem elhanyagolható körülmény, hogy a szolnoki műkedvelő közönség egy újabb helyszínnel gyarapodott. Zsolt ugyanis a lelke mélyén hű maradt legelső hivatásához, népművelő maradt, és nem tett le arról, hogy ide vonzza a magas művészetet. Jó ide benézni, visszatérni, és nemcsak a megnyitókon, hanem a hétköznapokon is. Inspiráló a hangulat az eszmecserékhez, miközben csodálatos alkotásokban gyönyörködhetünk. Azt, hogy 100 esztendő múlva milyen lesz Szolnok, lehetetlen megjósolni. Nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy a város kulturális életében a művésztelep továbbra is meghatározó szerepet fog játszani. Ez pedig továbbra is stabil kereteket biztosít ahhoz, hogy az életet és a hétköznapi „csodákat” egyaránt megörökítsék. Az akkoriak pedig vélhetően ugyanolyan áhítattal csodálkoznak rá a jelenkori Szolnokra, mint a maiak a kortárs és a 100 esztendővel korábbi alkotásokra.

A jelen kiállítással a Szoboszlai Galéria fennállásának 2. évfordulóját is köszönthetjük, amely tehát még csupán kisgyermek korú. Jóllehet bízunk abban, hogy további sikeres évek, évtizedek állnak még előtte.

Ezt kívánva köszönöm megtisztelő figyelmüket!

A kiállítást ezennel megnyitom!