|
Szabó Virág szobrászművész kiállításának megnyitója a Szoboszlai Galériában (Szolnok)
2019. szeptember 25.
Tisztelettel köszöntök minden kedves érdeklődő vendéget.
Nagyon örülök, hogy elmondhatom, milyen nagyra becsülöm Szabó Virág szobrászművész munkásságát. Szemtől szembe talán zavarba hoznám, így viszont hivatalosan tehetem meg.
Pár szóban bemutatom szakmai útját. 2003-ban diplomázott szobrász szakon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, az Éremszakosztály és Szobrász szakosztály vezetőségi tagja, tagja továbbá a MAOE-nak, a Magyar Szobrásztársaságnak és a Nemzetközi Éremművészeti Szövetségnek (FIDEM), amelynek magyarországi delegátja.
Kiállító művészként számtalan díjat kapott, köztük több Országos Érembiennálé díjat és FIDEM elismerést. Több önálló kiállítása volt és 70 körüli a csoportos tárlatainak száma.
Szabó Virág fémmel szeret dolgozni. Itt ki kell emelnem, hogy szobrászként alkotni, komoly fizikai munkát is jelent, holott a kiállított alkotások finom, szinte súlytalan tárgyak benyomását keltik. Ez egy laikus számára már-már a varázslat kategóriája.
„Szeretem feszegetni az érem határait… egy klasszikus anyagban, bronzban elmesélni az érzéseimet a „ma” nyelvén.” – mondja Virág.
Ez a feszegetés több ezer éves, és változatlanul izgalmas. Hiszen a képzőművészet egyik legkonzervatívabb, több mint 2500 éves ágáról van szó, amelyről szinte megcsontosodott képzeteink vannak: kisebb méretű fémkorong domborművel és felirattal. Az i.e. 6. század körül kialakult a pénzre, mint használati tárgyra vonatkozó, egyre szigorodó szabályrendszer, ami a mai napig jelen van. Bár már Makedóniai Nagy Sándor idejében (i.e.356-323) megjelentek a gazdasági funkció nélküli érmek, a rómaiaknál meg már divat volt a kitűzős, nyakba akasztható kitüntetés. Íme, a pénz és az érem szétválása.
Visszatérve a közelmúltba, a jelenbe. Az 1950-es években az érmészet lenézett műfaj volt, gyakorta sematikus, kiüresedett formai és tartalmi megoldásokkal. Az 1960 évek második felében az öntött érem térnyerésével megjelent egy „intim” műfaj, tele új lehetőségekkel. Zárójelben megjegyzem, hogy az 1980-as évek közepén pályakezdőként néhány évig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársaként, öntött érmek zsűrizésével is foglalkoztam, ahol megrendelésre készült alkotásokkal volt dolgom. Az új szemléletű, szabad gondolatvilágú művek függetlenedtek a megrendelőtől, és ezekkel a független, nem megrendelésre készült alkotásokkal én is csak a műtermekben találkoztam, nem pedig a zsűriben. Ezek a nagyrészt eladhatatlan művek a haszontalanság, a szabadság boldog illúziójában fogantak. Gáti Gábor és Kiss György akkoriban készült, nagyszerű alkotásaira gondolok. Ebből a szempontból azonban nem változott a világ: ezeket a csodálatos-haszontalan műveket nem veszi senki ma sem. De örömünkre a művészek rendületlenül készítik őket!
Az éremművészet „határsértései”, ahogy Wehner Tibor nevezi találóan, nem lankadó intenzitással folynak, azóta is. A művészek minden irányban túlléptek a műfajhatárokon, és már talán csak egy gesztussal, gondolattal kapcsolódnak a sok évszázados hagyományhoz, miközben a technikai megoldások és a kivitelezés rendkívül precíz, azaz a szakmai tudás magas színvonala megkérdőjelezhetetlen.
Asszonyi Tamás szobrászművész szerint „az érem a képzőművészetben hasonló helyet foglal el, mint a költészetben a szonett. Kötött, zárt forma, mindig új tartalmak lehetőségével”. Nagyon találónak tartom ezt a hasonlatot. Aki valaha próbálkozott versírással (márpedig sokunk megpróbálta, legalábbis kamasz korában), az tudja, a szonett az egyik legkomolyabb kihívás. Eleget tenni a versformának és közben még a világot is megváltani gondolatokkal – csak a legnagyobbaknak sikerül… Itt pedig a papír, a toll és rímek helyett az agyag, a fém, a szerszámok – szinte varázslat, ismét.
Nem tudom Virág alkotásait személyétől függetlenül figyelni. Mindig ott lebeg a művek körül mosolya, természetes kedvessége. Angyalai, létrái, virágoskertjei egy olyan világot népesítenek be, amelyben a mesékből, a játékból, a humorból jut mindenkinek.
A családnak, gyerekeknek és nekünk, idegeneknek is. Nagy szükségünk van rá, s talán ezt csak akkor értjük meg, amikor itt állunk az angyalok, létrák és virágoskertek között.
Mindennapi unalmas földhözragadtságunkban egyszer csak ráérzünk a jelekre, a szimbólumokra.
Pici korunktól törekszünk mászni: először csak úgy valahová, majd az ágyra, a székre, később létrára, kilátóba, fára, toronyba – magasabbra, még magasabbra, hogy kinézhessünk, körbenézhessünk, hogy részesei lehessünk a végtelenség érzésének. Hogy a lehető legnagyobb darabot lássuk a végtelen kék égből. Aztán persze visszazuhanunk, de egy csipetnyi bennünk marad, ami elég ahhoz, hogy újból és újból vágyakozzunk lentről felfelé.
Hogyan lehetséges előidézni, előhívni ezt az érzést egy egyszerűnek tűnő bronztárggyal?
Úgy, hogy a falak közé szorított létrák váratlan, meglepő kompozíciója, áttört árnyékjátéka, a formák aránya, kiegyensúlyozottsága és felületi megmunkálása megállásra késztet.
És ha már megálltam, elkezdődik az asszociáció folyama… a lentről fel és vissza.
Az angyalokkal más a helyzet. Az angyalok konkrétan mi vagyunk. Egyikben-másikban magamat vélem fölfedezni. Hasonlítok, alkatra, arcra, és erőlködöm, huzakodom, vitatkozom, beszélgetek, merengek. Bárki megpillanthatja magát, ha úgy nézi vagy érzi.
Virág megteremtett egy külön lehetőséget arra, hogyan válhat bárki az angyalérem részévé!
Ki emlékszik Bohumil Hrabal Sörgyári Capricciojának arra a Jiři Menzel által rendezett jelenetére, amikor Maruška fent ül a gyárkémény tetején és mosolyogva lóbázza a lábát? Ott is egy angyal ül a gyönyörű Magda Vásáryová képében, és éppen átöleli az eget. Vagy Tel Aviv tengerparti sétánya közelében két hatalmas, kitárt szárny, amely csak akkor ér össze, ha beáll közé egy ember! Be is álltam. Különleges érzés volt. Szóval, sokunkban munkál, de legalábbis motoszkál a vágyakozás.
Hiszen a mindennapi csodák, szárnyalások bennünk vannak. Tőlünk függ, megtanulunk-e adni másoknak.
Virág, művein átsugárzó mosolya, finom humora nekem bíztatás, ösztönzés, bátorítás, lelkesítés!
A művész érmei teljesen más teret teremtenek maguk köré, mint ahogy ez az érmeknél szokás. Nem a tenyerembe helyezve, zárt ujjakkal nézem, hanem két tenyerem közé élével szorítom, és levegőhöz juttatom az angyalokat. A tekintet átcsúszik a peremen, a szárnyacskák segítségével megmozgat minden részletet.
Emil bácsi vagy Amália néni is lehet bármelyikünk, de azért tenni is kell valamit. Például észre kell vennünk, körülöttünk kinek mire van szüksége éppen – ez bizony ritka képesség. Virág ennek is birtokosa és próbálja megsúgni nekünk.
A Titkos kertek bezárhatók, befelé mutatók, de mégis kinyílnak. Számomra mintha kinyitva is zárva lennének, mert olyan sűrű, sötét fenyőerdőt idéznek föl bennem, amibe sose mertem egyedül bemenni. Szeretnék bemenni, mert izgalmas titkokat rejthet, de nem merek, félek.
A kertecskék, a parányi parcellák, a belőlük kibújó aprócska fémnövények kompozíciói, Gross Arnold grafikáinak egy picurka, kinagyított szeletét juttatják eszembe. A kiállított kertecskék friss ültetvények, friss termőfölddel. Ha locsolgatnánk, néhány napon belül vékonyka, zöld, hajlongó száracskák furakodnának az ezüstök közé, legyőzve a művészet és a természet közötti határt. Mert a termőföldben, akárhogy szitáljuk, mindig megmarad az élet csírája. Az ember hatalmas energiát, pénzt öl abba, hogy meghúzza az éles határt a fák-bokrok és a kőburkolat közé, a kő javára. Milyen furcsa szerzet, maga ellen dolgozik.
Virág pici kertecskéi lehet, hogy a jövőt jósolják? Ennyi földünk marad emlékül?
Talán mégsem. De figyelmeztetés.
A pontosan illesztett, szépen megmunkált ezüst parcellák és a fekete, porhanyós föld kontrasztja váratlan harmóniát áraszt. A fém-föld síkból kinyúló ezüst csíracsoportok látványa egyrészt dekoratív, szellemes kompozíció, másrészt pedig szinte tavasz illatú, mozgásban, növésben lévő növénykék sokasága, amely már-már kizöldül. Milyen szerencse, hogy mind kikelt, úgy látszik jó helyen vette Virág a magot.
Azt nem tudom, hogy Virág választása miért erre a gyönyörű mattos fényű ezüstre esett, de az egyiptomi Ré napisten csontjai is ezüstből vannak, az ezüst a nőiesség színe, Kínában az ezüstöt tartották a legértékesebb fémnek és a Tejút volt az Ezüstfolyó.
Virág, köszönöm, hogy elmondhattam a gondolataimat, az érzéseimet csodálatos alkotásaidról. Jó volt hosszasan, csendben nézegetni őket.
Befejezésül szeretném fölolvasni Jász Attila két szabadversét, amelyeket biztosan Virág angyalairól és angyalainak írta.
Egy nap, a ruhatárban felejtettem a szárnyaimat,
Ám hiába rohantam vissza, már bezárták az ajtót,
Újat kellett növesztenem, de addig épp olyan védtelen
És csupasz voltam, mint ti, emberek,
Aztán láttam, később, hogy megtaláltad,
Kiraktad a kertbe, és naponta megöntözted,
Nekem már mindegy volt úgyis, nőtt az új,
Te pedig olyan boldognak látszottál azokkal a hatalmas,
Semmire se jó,
Rozsdás fémszárnyakkal.
Egy nap, a ruhatárban hagyott valaki
Egy pár kopott angyalszárnyat,
Egy hétig vártam, hátha érte jön a tulajdonos,
Aztán hazavittem, elültettem a kertben és
Minden nap meglocsoltam,
De hiába volt minden, csak rozsdásodott,
Rozsdásodott egyre,
És nem volt jó semmire,
Mégis gyönyörködni tudok
Nap mint nap
Az angyal-, bocsánat, virágszobrokban.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Hódos Mária művészettörténész
|
