Sinka Péter: ION

Sok szempontból ismerős és sok szempontból új helyzetben vagyok most. Egyrészt, otthon érzem magam, mert barátságos és családias ez az apró tér, itt, a szülővárosom szívében, ahol az egyik legkedvesebb barátom és munkatársam kiállítását ajánlom. Minden szemponttól hálás feladat ez.

Otthon érzem magam a szituációban is. Idefelé azon gondolkoztam, milyen sokféle szerepben vettem már részt hasonló kiállítás megnyitón. Voltam jelen programszervezőként, házigazdaként, meghívott vendégként, alkotóként, a programot színesítő fellépőként vagy a fellépőket felkészítő tanárként, sőt, debreceni egyetemista koromban a Medgyessy Körben rajzmodell voltam - tehát az a bizarr érzés is megvan, amikor az ember belép a kiállítótérbe, és saját maga néz vissza a képekről. Egyszóval, mindenféle nézőpontból és szerepből átéltem már ezt a helyzetet - kivéve a mostanit.

Hagyományos értelemben még soha nem nyitottam meg kiállítást.

Ez az alkalom sem lesz persze hagyományos. Nincs jelen a megnyitókon megszokott vendégsereg. Nem éreztük a megnyitó előtti várakozás jellegzetes, bizsergő, kellemesen feszült hangulatát. Nem érzem a vendégek figyelő közelségét, nem látom az arcukat. Nem tudom felvenni a szemkontaktust azokkal, akik a művész iránti szeretetből, tiszteletből vannak jelen, vagy akiket a műalkotások iránti lelkesedés, kíváncsiság hozott ide. Az élet úgy hozta, hogy egy közösségi élményt fizikai közelség hiányában élünk át.

Másrészt, ha egy vendégsereggel állnánk szemben, akkor sem lenne teljesen hagyományos ez a megnyitó, mert jómagam híres és hírhedt formabontó vagyok. A Tradíciót a végsőkig tisztelem, de a konvenciókat nyugodt lélekkel teszem félre, ha hónaljban szorítanak.

Méltathatnám Pétert, mint tehetséges grafikusművészt, de laikusnak nem vagyok elég laikus, hogy pusztán a szépségükért dicsérjem a képeket - viszont nem vagyok szakmabeli sem, így a komoly technikai, stílusbeli, esztétikai elemzést is meghagyom a hozzáértő képzőművészek számára.

Maradt két sáv, amelyben szólhatok: a személyes és az egyetemes vetület. Ez a kettő számomra szorosan összekapcsolódik. Itt, ebben a térben, ezen a kiállításon, ezeken a képeken és az alkotó jelenlétén keresztül. Hogy ezt világossá tegyem, egy kissé távolabbról indítanék.

A modern ember nyakig merül a fizikai valóságban. A pénz, az érzékek világa mozgat körülöttünk szinte mindent, az evilági lét mindig többet akar, többet követel. Ez elidegenítőleg hat azok számára, akik a szemnek láthatatlan, igazán lényeges dolgokat keresik. Alkotó és hétköznapi emberként sokáig magam is lázadtam a valóság fizikai vetülete ellen; mondván, az anyagban nem sok köszönet van, inkább lehúzza, gravitálja, akadályozza az embert, főként, ha túlságosan közel hajolunk hozzá. Minden áron túl akartam lépni a földi szférán, hogy a szellem és a lélek, az ideák egyre nagyobb és nagyobb teret nyerhessenek. Úgy gondoltam, a szellemi-lelki úton járó embernek - így a művésznek is – az a legfőbb dolga, hogy fokozatosan legyőzze az fizikai síkot, elszakadjon a matériától. Elemelkedjen a föld sarától, egyre feljebb és feljebb lépve, a szférákon át egészen a csillagokig, és ha teheti, vissza se nézzen.

Sokat formált a világképemen, mikor megismertem egy művészt, aki otthonosan mozog a sértetlen ideák közelségében, ugyanakkor pontosan érzékeli és szeretettel közvetíti a fizikai létsík értékeit. Ha csak egyetlen dolgot kellene megneveznem, amit Sinka Péter grafikusművésztől, embertől, baráttól az elmúlt évek alatt észrevétlenül tanultam, amiben példát kaptam – az a szellemi irányultságú ember alázata és tisztelete a fizikai valóság iránt. Az anyag, a tér és idő rendje iránt. A művész legnemesebb együttműködése fizikai valósággal; a valóság azon vetületével, amelyet én eladdig inkább csak kötelező formának, szükséges rossznak, az ideát hordozó csomagolóanyagnak gondoltam.

Ha csak a képeket látom, talán nem tudom ezt ilyen világosan szavakba önteni. De ismerem az alkotót, az alkotásaiban önazonos hétköznapi embert és az alkotáshoz való viszonyát.

Péter munkái nem csupán az anyag szépségét, de az anyag nélkülözhetetlenségét tanítják számomra. Nemcsak a képek, de az alkotás folyamata által is arról vall, hogyan tudunk a fizikai valósághoz teljes lényünkkel közel hajolni, anélkül, hogy az anyag bántana, gátolna vagy elnyelne bennünket. E paradox szépség tanúi lehetünk itt: hogyan tud az, ami látszólag lent van, felfelé emelni, ami kint van, befelé vezetni, valódi önmagunk felé.

Ő az alkotásban, mi pedig a szemléletben élhetjük át, hogyan lehet a matéria legapróbb részletéig lehatolni, a valóság legnemesebb rétegeit észrevenni a térbe zárt szűk formákban; isteni szemekkel látni az anyagban rejlő ős-egyszerűséget, természetességet, sokaságban az Egységet.

Részesei lehetünk, hogyan lehet a testetlen ideától látszólag legtávolabb lévő dimenziók, súlyok, kiterjedések, tömörségek szemléletében olyan mélyen elmerülni, hogy a kettő – szellem és anyag – már ne különbözzön egymástól, ne hasadjon szét. Ahogy a hagyományos Tarot-kártya ábrázolásán a Mágus egyik kezében botjával az Ég felé mutat, a másik kezével a zöldellő Föld felé. Összeköti a két szférát, nem állítja harcba Eget és Földet, nem győzeti le egyiket a másikkal.

A föld-elem nem feljebb való, de nem is alantasabb a tűznél, a levegőnél, a víznél. Az anyag nem alávalóbb a szellemnél, szónál, érzésnél, hanem szilárd talapzata, öntőformája mindnek.

Sokáig azt gondoltam: a meditáció az elme játéka, a művészet lehet ennek kifejeződése. Péter képein és az alkotáshoz való viszonyán keresztül világossá vált számomra, hogy az anyag maga a meditáció.

S a kulcs itt található: az alkotóhoz és az alkotásaihoz – de magához a valóság megismeréséhez, mélyebb átéléséhez is, és e világ rendjéhez is.

Magam is alkotó ember vagyok, nem tudom pusztán befogadóként szemlélni mások alkotó tevékenységét. Ha közel megyek a műalkotásokhoz, az alkotás folyamatához, óhatatlanul kölcsönhatásba kerülök velük, mint minden ember, aki nyitott a világra. A különbség talán csak abban áll, hogy mások alkotására én alkotással tudok legerősebben felelni. A saját eszközeimmel, a számomra legtermészetesebb módon. Szavakkal. Amikor a művésznek és a művészetének valódi, érvényes üzenete van számomra, a racionalitást megkerülve tudok legpontosabban szólni róla. Ilyenkor a szavak szinte maguktól sorakoznak fel, gondolkozás nélkül. Magukra a képekre és mindannyiunk egyetemes tapasztalására felelnek.

Ezeket a szavakat hagytam a végére.

ION

Az idők kezdetén fekete és fehér füst gomolygott.

Az Ige előtti lélegzetvételre senki nem tett pontot.

Megszületett bennem a vonzás és taszítássá lettem.

Elérhetetlen távolságban magamtól megrekedtem.

Az idők kezdetén mind egyetlen atommá zsugorodtunk.

Irány nélkül keringtünk, önmagunkba hulltunk,

majd elemi erővel csapódtunk a mozdulatlan térbe,

a galaktikus nászt a sejtek mélyén hajtva végre.

Az idők kezdetén sűrűsödni kezdett minden anyag.

Az agyvelőn, a nyúltagyon át végighallgattalak.

Kitapintottuk a Teremtést, de elsápadtak az Istenek.

Elsápadtunk a holddal együtt, s hagytuk, hogy megteremtsenek.

Az idők kezdetén nem volt csend, és nem volt sehol hang sem.

Végigsétáltam tízmillió jégbefagyott termen.

Világkorszakok tűntek fel és világkorszakok hulltak.

Kézcsontunkra fonódott a jövő, hogy kőbe véssük a múltat.

Az idők kezdetén belélegeztem, amit kilélegeztél.

Nem voltak még évszakok, te gyökeret eresztettél,

és belekezdtél az örökké tartó létre várakozásba,

a mozdulatok lecsengését kérges fákba zárva.

Az idők kezdetén mindannyian maga a Jelen voltunk.

Bolygók táncában ismertük fel kerengő ion-sorsunk.

Most halál feletti diadalként adjuk vissza magunknak

az élet szövetén átremegő örök-önmagunkat.

Bartha Ildikó