Harcsa Béla: Nati

Elhangzott a Szoboszlai Galéria Áttűnések című kiállításának megnyitóján 2014.09.10

„Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket”- kérdezi mesteri versében Nagy László költő és itt Szoboszlai Zsolt barátom galériájában, Mazalin Natália kiállításán ezekkel a sorokkal kezdeném a megnyitót. Amikor Zsolt felajánlotta, hogy mutassak be egy művész ismerősömet, barátomat rögtön Nati jutott az eszembe. Legkevésbé azért, mert nagyon régóta ismerjük egymást, vagyis nem a hétköznapi személyes mozzanatok miatt, hanem mert művészete különös-költői- élmény a számomra.

Áttűnések a kiállítás címe, mely egy filmes fogalom is: az idő, a tér átalakulását, távoli képek egymásba-mosódását, színek, formák asszociatív egymásra-rendeződését, metamorfózisát jelenti a múlás és a keletkezés határán. Az áttűnés pillanatában valami lecserélődik, de még ott van, emlékké válik, de még része a képnek, az új impulzusok bontják ugyan, de vázaiban még létezik. Hogy milyen forma követi az sem látható még tisztán, érezni a változás erejét, de nem kivehetők még a körvonalak. Az itt látható művek egy különös film áttűnéseinek művészien komponált metszetei.

Ez a film pedig maga a valóság, mely azonban imagináció, maya fátyla- mondja Hamvas Béla, idézve az ókori bölcseket és a hagyományt. Egyfajta metafizikai képzelet rétegei között élünk, e képzelet nyomán haladunk ismeretlen ösvényeken és az emlékek valahol belső énünkre hasonlító felvillanásokat őriznek erről az útról. Ettől van kontinuitás-érzetünk, ettől gondoljuk, hogy identitásunk egy pont körül folyamatosan kikristályosodik - egóvá válik, mely létezésünket elhordozza. De vannak képek, melyek elvesznek, vagy áttűnnek, melyeknek csak a hiányát érezzük, mert tudjuk, hogy ott kellene lenniük, de nincsenek. Időnként mintha fölbukkannának, valamely rétegből felsejlenének, vagy éreznénk, mely rétegek rakódtak rájuk.

Egy félig letépett plakát valamely tüchtich európai pályaudvaron, egy papírrost a járdán, egy felfeslő, szélcsapdosta vászonfal-darab, mely hosszan integet az esti busz után, egy kávézóban a csésze alá ragadt újságcikk, melynek lenyomata az asztalon marad, egy arc, mely fölbukkan, de mintha csak egy kollázs-halmaz tetején véletlen állna össze egy örök, pontos,- de tisztázatlan, zavarba ejtő pillanattá, hogy aztán gyorsan visszahulljon a formátlanságba. Emlékeink káoszában álomszerűen jelennek meg az ilyen képek, de miután ama bizonyos egó kozmosza nem használja őket, a feledésbe sodródnak hamar.

Nati művészete azonban pont ezekből építkezik. Leszáll a buszról a faldarabért, a plakátfecnit elkéri, az asztalról felvakarja az ott ragadt sorokat, felszedi a papírrostot, a kartont, kivágja a csomagolópapírt, a fotót és sorolhatnám. Ezek a tárgyak nem jelentés nélküliek, megvoltak életük nagy pillanatai. Büszkén hirdettek valamit, fontos híreket hoztak, egy új épület hibátlan vakolatát képezték, egy nemzedék idoljaivá váltak, hogy aztán az új kalandokra induló képzelet ott felejtse őket a múlásban, elvesszék eredeti értelmüket és fölöslegesen lóbálja őket az idő.

A művészet nyelve ősnyelv, mindig egész világot alkot, a részletek, technikák önmagukban megfigyelhetők és elemezhetők, de keveset mondanak a teljességről. Mondhatjuk például ezt:

vegyes technikájú, kombinált festmények ezek, a sokféle módon megmunkált, talált tárgyakkal dúsított felületet az absztrakt expresszionizmus gesztusaival gazdagítják,

vagy ezt:  technikájában megjelenik a ragasztás, a talált tárgy, nyomtatvány, írástöredék vágása, tépése, ráncolása, gyűrése, égetése, applikálása a képmezőbe, mint a kollázs eszköze,

vagy ezt:

a spray-vel történő nyomhagyás a grafiti műfaját idézi…

Mind-mind igaz erre a különös és eredeti művészetre, de hallani talán hogyan kopognak ezek a szavak, kicsit kívülről közelítve a lényeget.

Az ősnyelv természete az analógia- és nem az elemzés. Az elemzés az egó béklyója, mely a maga köré szervezett kristálygömbből akarja megérteni a világot. Az analógia alapból érti a világot és mikor egy-egy elemét kiemeli, az azonnal világ-természetűvé, egészlegessé válik. Az igazi művész is alapból érti a világot, de küzdelmes dolog létre is hozni azt. Senki nem érti egy művésznek miért is kell egyszer csak elkezdeni alkotni és addig gyötrődni, míg be nem fejezi a művet, aztán azt mondani, kész, nincs tovább, nincs vele dolgom. Nati elvégezte az Iparművészeti Főiskolát és 15 évig főállású családanya volt. Jártunk férjével, gyerekeivel közösen nyaralni, gyakran összejöttünk, szülei is barátaink voltak, éltük a mindennapi életünket. Nem tudok róla, hogy alkotott volna. Egyszer váratlanul felhívott, hogy lesz egy kiállítása, megnyitnám-e?

Persze csodálkoztam, tudtam, hogy művészeti iskolába járt, de először egyfajta múló hóbortnak gondoltam. Mikor megláttam a képeket, rájöttem, hogy messze nem az. Az analógia nyelvén keresztül a világot és persze a saját világát is azonnal megérti az ember és azonnal tódultak az ebből a tartományból származó gondolatok. Két perc alatt kész volt a megnyitó szövege. Aztán a művésznéven gondolkodtunk és persze legyen négy betű: NATI. Aztán kisfilmet is készítettem róla, emlékszem, miután a háromgyerekes anyukának külön műterme nem volt, az egész lakás lépett elő műteremmé, gyertyacsonkok, papírok, festékek közt gyerekek totyogtak; konyhai dolgok és egy jó beszélgetés kellékei keveredtek. Érezhető volt az alkotónak az a türelmetlen késztetése, hogy folytassa a munkát, hogy nehogy lemaradjon egy ötletről, egy sugallatról az azt, ott, most, úgy mozzanatról. Nem lehetett könnyű a család mellett, de persze ezt nem lehet leállítani.

Fontosnak éreztem ezt a személyes kitérőt. Senki nem önmagáért érkezik a világba, mindenki egyben előzmény és folytatás is. Áttűnés. Nati igyekszik rátalálni ennek a lelki lenyomataira. És egyben rátalálni az igazi értelmére a dolgoknak, az elveszett, elhagyott részleteket újrakomponálni, a folytonosan áttűnő, sodródó emlékeknek örök formát adni és elénk adni mindent, ami úgy múlt el, hogy nem vált egóvá, de érzékeny, fájdalmas, gyakran reménytelen szőttese maya fátylának, mely mögött átsejlik az igazi valóság.