A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója
A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója
A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója
A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója
A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója
Bán János: A 4. Tavaszi mustra című kiállítás megnyitója 2016. április 7.

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy az idei, immár 4. Tavaszi Mustra kiállításának megnyitóját a hagyományoktól némileg eltérő gondolatmenettel kezdjem. Ennek persze nyomós oka van: alapvetően – bár nagy szerelmese vagyok a képzőművészetnek, és a kenyeremet a szavak formálásával keresem, a kettő együtt ritkán kerül szerencsés összhangba nálam.

Hogy hosszas unszolásra mégis elvállaltam Szoboszlai Zsolt barátom galériájában e kiállítás megnyitóját, annak pedig az az oka, hogy így talán néhány keresetlen mondatot ejthetek arról, milyen nagyra tartom mindazt, amit Zsolt elindított három esztendővel ezelőtt itt, Szolnokon.

Határozottan emlékszem, amikor először – mintegy mellékesen – megemlítette, hogy hamarosan galériát nyit. Azt tudtam, hogy Zsoltnak sok szabad kapacitása, és még több szabadideje volt abban az időben, azt azonban nem vettem addig rajta észre, hogy elment az esze.

Ne feledjük, akkoriban a válság még erőteljesen éreztette hatását, sokan hagytak fel kultúrapártoló tevékenységükkel, sokan voltak kénytelenek kevesebbet – a korábbinál jóval kevesebbet – költeni művészetekre. Éppen a Liliomfiban ebédeltünk – általában ez minden hétfőn így történt, amikor Zsolt az ominózus félmondattal csalhatatlan jelét adta annak, hogy súlyos mentális problémák léptek fel nála. Ami azt illeti, először nem is vettem komolyan: ugyan, miféle őrült nyitna galériát 2013-ban Szolnok belvárosában?
Ha jól emlékszem, nem is beszéltünk sokat róla, igyekeztem udvariasan másfelé terelni a
beszélgetés fonalát: közéletre, politikára, és leginkább nőkre – vagyis sokkal veszélytelenebb területekre,mint egy képzőművészeti galéria megnyitása.

Amikor legközelebb szóba került a galéria ügye – Zsolt meglepő határozottsággal és természetességgel hozta ismét elő a témát, és azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy egy pillanatig sem tréfál. Óvatosan megkérdeztem tőle tehát, hogyan gondolja tulajdonképpen. Azt addig is tudtam róla, hogy jól kiismeri magát a művészeti körökben, jártas a festészeti irányzatokban, és kétségkívül rendelkezik azzal a kifinomult polgári ízléssel, amely sajnos oly kevesek sajátja a XXI században.

Zsolt elmondta, hogy a helyiség megvan, és igen határozott vonásokkal vázolta, hogyan hozza létre az általa megálmodott galériát. Ahogy hétről-hétre találkoztunk megint, szokásos hétfői ebédjeinken, úgy öltött mind határozottabban körvonalat mindaz, amit később a saját szemünkkel is láthattunk megszületni.

Talán mindkettőnkre jellemző, hogy amit egyszer a fejünkbe veszünk, és igazán látjuk értelmét – azt tűzön-vízen keresztülvisszük, történjék bármi. Az elmúlt tíz esztendőben ennek több példáját láttam Zsolttól, de egyik sem volt oly sikeres, mint ez a Galéria.

Amikor – szinte napra pontosan három esztendővel ezelőtt végül megnyílt ez a hely – akkor is tavaszi mustrával –, szemtanúi lehettünk annak, hogy igenis létezik Szolnokon civil társadalom, létezik kultúraszerető közönség, létezik egy – talán nem túl nagy, de annál eltökéltebb rétege a társadalomnak, mely tudja, és akarja értékelni az olyasfajta gesztusokat, mint amilyen a Szoboszlai Galéria életre hívása volt.

Azóta 25 kiállítást éltünk meg közösen – mondhatom, közösen, hiszen a legtöbb megnyitón volt szerencsém jelen lenni. Zsolt nem veszített jottányit sem kezdeti lendületéből és lelkesedéséből: évente két csoportos kiállítás, és 6-7 egyéni bemutatkozás, plusz esetenként tematikus tárlatok szervezése – immár Szolnok kulturális életének meghatározó eseményei közé tartoznak. S bár – és ezt mindig nagyra becsültem – Zsolt soha, semmilyen formában nem tagadta, hogy üzleti vállalkozás is a Galéria, a három esztendő alatt élvonalbeli, profi művészek kiállításait hozta el Szolnokra. A Kossuth díjas Benedek Jenő, Kohán György, Schéner Mihály, Szabó Vladimir, vagy a Munkácsy díjasok közül többek között Borbás Tibor, Bráda Tibor, Chiovini Ferenc, Gácsi Mihály, Györfi Sándor, Kiss Sándor, Kligl Sándor, Kun Éva, Lóránt János Demeter, Nagy Gábor, Somos Miklós, Sulyok Gabriella, Szurcsik József, Tenk László műveit csodálhattuk meg itt.

S ha már az összegzésnél tartunk: 25 kiállításon – és persze a hétköznapokon mintegy 2.500 – 3.000 ember fordult meg a galériában, de figyelembe véve a Facebook és a Szoboszlai Galéria honlapja adta lehetőségeket, nyugodtan mondhatjuk, hogy több tízezer embernek nyújt a galéria magas, folyamatos minőségi esztétikai élményt.

Még csak annyit, hogy ez a Galéria – túl a felsoroltakon – barátságok, felelevenített régi, és új ismeretségek színtere is egyben. Ez a hely sokkal több, mint kiállítóhely. A kiállítás-megnyitók után ez a hely soha nem ürül ki azonnal. Baráti társaságok, kultúra iránt elkötelezett szolnokiak találkozóhelye, egyfajta szellemi műhely is egyben.

Hölgyeim és Uraim!

Abban a reményben kívánok a 4. Tavaszi mustrához szép, maradandó élményeket, hogy újabb
esztendőkön át adja a Szoboszlai Galéria Szolnoknak azt, amit mindenkor adni tud, és még nagyon sokáig maradjon meg találkozóhelynek, szellemi műhelynek, XXI századi polgári fórumnak is…