20. századi szolnoki művészek - 2015

Szente-Szabó Ákos: 20. századi szolnoki művészek kiállítás megnyitó

a Szoboszlai Galériában

Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket!

Festő lévén, elsősorban nem a szavak embere vagyok, amikor azonban Zsolt barátom megkért, hogy tűzzek néhány gondolatot ennek a kiállításnak a margójára, természetesen nem tudtam nemet mondani.

Rajzolok, amióta a ceruzát meg tudom fogni. A grafikával, festészettel azonban csak 2000-ben, egy egri művészeti iskolában kezdtem komolyan foglalkozni, és ez a „komoly foglalkozás” természetesen azt is jelentette, hogy elkezdtem falni a szakirodalmat: könyvtárakat, könyvesboltokat, antikváriumokat bújtam. Így találkoztam a „Mai magyar rajzművészet” című kiadvánnyal is, ami 1972-ben jelent meg, és hű keresztmetszetét adta az akkori kortárs hazai grafikának, életrajzi adatokkal, reprodukciókkal. Rengeteget forgattam azt a könyvet, és a nevek, képek beégtek az emlékezetembe. A kiváló mesterek közt, akik igazán megragadták a figyelmemet, ott volt Ágotha Margit, Rékassy Csaba, Gácsi Mihály, Zádor István, s mivel akkortájt nem különösebben foglalkoztatott, hogy hol is születtek, születnek a mesterművek, nem is tudatosult bennem, hogy én bizony „észrevétlenül” beleszerettem Szolnokba és a Szolnoki Művésztelepbe.

A bevezetés után ez lenne a megfelelő pillanat, hogy stílusjegyekről, ecsetkezelésről, témákról essen szó, esetleg elhangozzon néhány életrajzi adat és anekdota az itt, ezeken a falakon szereplő művek alkotóiról. Van azonban egy nagyon fontos – talán fontosabb – dolog, amiről feltétlenül beszélni kell: a hely. A hely, ami az embert formálja, a hely, ahol a szem egy idő után másként nyílik, mást lát és másként csukódik le. A hely, ahol olyanok a kéz vonásai, mint sehol másutt, a hely, ami saját színekkel, fényekkel, formákkal, illatokkal és hangokkal bír. A szó legtágabb értelmében véve OTTHON bárhol lehetünk – nagyon kevés olyan hely van azonban, ami otthon van mibennünk. Ha valaki az itt látható művek közös jellemzőit kezdi keresni, elindulhat művészettörténeti és –elméleti, esztétikai, stilisztikai vonatkozások mentén, gondolhatja azonban azt is, hogy ami ezeket a képeket összeköti, az az, hogy ez a hely, ez a folyók partján épült, poros alföldi város a maga arcaival és léptékével hazaért, otthon volt a szolnoki művészek mindegyikében.

Ha anekdotázni nem is fogok, de mindenképpen elmesélem két szolnoki élményemet. Mindkettő a hangokról szól.

Az idei a negyedik ősz, amit a művésztelepen tölthetek. A kert füvét minden év szeptemberében a lehulló lomb kezdi eltakarni, október derekára aztán az avar már gyönyörű, színes, vastag szőnyegként fedi a földet. Én Erdélynek egy olyan részén születtem, aminek a neve – találóan – Erdővidék, és már kisgyerekkoromtól természetes volt az, hogy hol fáért, hol egy kis gombáért, hol csupán az ottlét öröméért időnként beveszem magam a rengetegbe. Ami zajt ott hall az ember, az mind az erdő hangja. A vasút, autóút kilométerekkel arrébb fut. Olyat azonban, amit itt, a művésztelep fái alatt hallok majd’ minden őszi éjszakán, ott soha nem tapasztaltam: a sötétben megállva folyamatos, halk zizegés, neszezés hangjai hallatszanak, mintha finom léptekkel valamik vagy valakik járnának a levelek között. Egészen biztos, hogy van erre racionális magyarázat, sőt, még nekem is van ötletem, de a helyzet az, hogy ezzel együtt is biztosan tudom azt, hogy márpedig a művésztelep kertjében éjszakánként finom léptekkel valamik vagy valakik járnak a levelek között.

Az ígért másik élményem Szolnok hangjairól Meggyes László festőművészhez kötődik. Ezelőtt néhány hónappal valami ügyes-bajos dolog miatt jártam Fazekas Magda néninél, ha jól emlékszem, képeket kértem egy kiállításra. Szinte minden alkalommal úgy megyek hozzá, hogy már a bejárati ajtónál elhangzik a „Csak egy percig zavarok!” mondat, aztán végül mindig az asztalra kerül egy kávé, egy kis teasütemény, néha még koccintunk is egy gyűszűnyi likőrrel, és mindig elbeszélgetünk, hol erről, hol arról. Akkor is így történt, s amikor szóba került a férje, Meggyes Laci bácsi, akivel újsütetű szolnoki lévén nekem sajnos már nem volt módom személyesen találkozni, elmondtam neki, hogy furcsa ez, de pontosan emlékszem Laci bácsi hangjára. Nem azért, mert a fotókról, Magda néni és a fiuk, Meggyes László Vendel képeiről megismert arc hasonlít valakiére, akit ismerek. Nem azért, mert esetleg álmomban találkoztam vele. Nem. Ugyanúgy fel tudom idézni a hangját magamban, ahogy bármelyik ismerősömét, barátomét, családtagomét, és biztosan tudom, hogy az az ő hangja, és biztosan tudom azt is, hogy nem elképzeltem, hanem emlékszem rá.

Vállalkozhat arra bárki, hogy szavakba foglalja, elmondja, leírja, milyen is az a hely, ahol ilyen csodák történnek? A mostani alkalomra készülve felütöttem az értelmező kéziszótárt, hogy lássam, hogyan is lehet megfogalmazni, mi az a táj, a hely, a vidék, az otthon. A következőket találtam, s hogy ne szaporítsam a szót, csak az ide vonatkozó meghatározásokat olvasom fel:

Táj: 1. Földrajza, növényzete stb. alapján egységes v. összefüggő (kisebb) terület. Dombos ~; a Duna ~a.│ A körülöttünk látható természet. Téli ~. 2. Környék, tájék. A világ minden ~án; ~ára se megy.

Hely: 1. A térnek az a része, amelyet vki, vmi elfoglal(hat) v. el szokott foglalni. Földrajzi ~; a könyv ~e a polcon. 2. A térnek meghatározott célra haszn. része. Tűzrakó ~, félreeső ~. 3. Vmilyen vidék, tájék. Erdős, sziklás ~.

Vidék: 1. Vmely szempontból egységes földrajzi terület. Sík, gabonatermő ~. Vmihez közel lévő terület. Győr ~e.

Otthon hsz: 1. Vkinek az otthonában (, ha a beszélő nincs ott.) Este ~ leszek.│ Vkinek a szülőhelyén v. a hazájában (, ha a beszélő nincs ott.) ~ a falumban.

Mindegyik megfogalmazás, meghatározás igaz – azonban egyik sem jó, csupán szabatos. Aki ezeket a definíciókat olvassa, úgy érezheti magát, mint az, aki egy anatómiai atlaszból akarja megtudni, mi is az az ember voltaképpen, vagy mint az, aki egy térképet nézegetve keresi egy zagyva-parti séta érzetét úgy, hogy soha nem sétált a Zagyva-parton. Végül felütöttem kedves költőm, Kányádi Sándor egy kötetét, és megakadt a szemem „Vannak vidékek” című ciklusának egy gyönyörű darabján:

ELŐHANG

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Ahogy az emberiség halad előre az időben, úgy éljük napról napra egyre inkább a logikus magyarázatok, a megfejtések, a definíciók korát, s lassan lefoszlani látszik rólunk minden, ami misztérium. Mi itt szerencsés helyzetben vagyunk. Baranyó Sándor tűzvörös tulipánjait, Meggyes László Vendel simogató lombjait, Bokros László hajladozó figuráit, Mészáros Lajos virtuóz aktjait, Zádor István finoman mosolygó, olvasgató lányportréját nem csak értő, hanem érző szemmel is nézve, a képek felszínén túlra is pillantva minden alkalommal ráébredhetünk, hogy a stílusok, izmusok, iskolák és egyéb skatulyák szerint jellemezhető, besorolható és osztályozható szolnoki festmények, grafikák és szobrok végső soron legfontosabb közös vonása az, hogy az ecseteket, a rézkarctűket, fametsző késeket, mintázófákat és vésőket legalább annyira mozgatta és mozgatja mind a mai napig a hely szelleme által formált szív, mint a hús-vér művészkéz.

Köszönöm a figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.

Szolnok, 2015. december 02.